A Wood Charles-i kísértetkastély
John és Anne Smith egy átlagos családként élnek együtt kettesben, egy viszonylag kis takaros házban. Fiatal házaspárok, és imádják egymást. Nászútjukra készülődnek. Bár azt a sok pénzt nehéz volt megtakarítaniuk, de végül mégiscsak megérte. Wood Charles-ba mennek, egy tőlük 4 államnyira fekvő kis faluba. Egyéni, de olyan kicsi, hogy még a térképen sincs rajta. Wood Charles-ban sok érdekes legenda kering erről-arról. Híres történetek szólnak erről a kis falucskáról. Anne és John épp ezért tartották ezt a helyet különlegesnek. Na és persze, végül is bárhol lehetnek, ők ketten akkor is boldogok lesznek.
Elsétáltak a vasútállomásig, majd felültek, egy régi vonatra. Az út jó 7-8 órás volt, de ránézésre ez a roncs 17-18 óra alatt ér a végállomásra. A vonaton bűzös szag terjengett, fapados kis járat volt, a vécé ráadásul „használhatatlan” volt, ráadásul majd meg lehetett fagyni. Anne és John elaludtak. Jó sokáig szunyókálhattak, mert a végállomásnál leszállították őket a vonatról, lerakták őket egy padra és csak akkor ébredtek föl, amikor a vonat gőzsípján jó nagyot fújt a mozdonyvezető.
-Megérkeztek Wood Charles-ba!-köszöntötte őket egy idegen, öreg, szakállas ember, majd mesélni kezdett nekik erről a kis faluról-Tudják ide nem sok ember érkezik,-mondta-na és persze nem is sok megy el innen…-ezt a mondatrészt halkan, elharapva ejtette ki.
Ennek ellenére a házaspár cseppet sem ijedt meg, hiszen az öregember így is kicsit őrültnek látszott.
-Nyilván hallották már falucskánk legendáiról, nem igaz?
-De!-mondta Anne-Némelyik nagyon érdekes, például a Wood Charles-i kastély története…
-Nem!-üvöltött rá az öregember-Nem! Azt hiszi maga, hogy minden történet a faluról csak mende-monda? Hát nem! Nem! Tűnjenek innen! Még nem késő a vonat pár óra múlva indul, vegyenek jegyet, most gyorsan, meg is mutatom hol, kövessenek!
-Nem!-vágta rá John-Figyelje, maga igazán kedves, de én és a feleségem itt maradnánk, úgyhogy kérem hagyjon minket békén, uram!-emelte fel a hangját.
-Nem hisznek nekem? Hát nem értik, hogy bajban vannak.
John megfogta felesége kezét és rövidesen távoztak a vasútállomásról…
-Gyere Anne! Ne is foglalkozz vele, ez a vénember nem tudja miket beszél!
-De John, talán igaza van az öregnek! Itt tényleg szállonganak olyan igazi legendák, mint akárcsak a Bermuda háromszög-ről, vagy a Lochness-i szörnyről. Szemtanúk is tudják igazolni.
-Anne, én nem hiszek az ilyenekben!-mondta John.
Anne elhallgatott, és lehajtotta fejét…
Elindultak a szállásuk felé. Szobájukból tökéletes rálátás nyílt a Wood Charles-i kastélyra. Este volt, az alváshoz készülődtek. Anne fogatmosott és befeküdt a kemény, roskadozó ágyába. Még nyitva volt az ablak, és hideg volt. Anne nagyon jól betakarózott, igazán fázott. A nyitott ablakon keresztül belátott a kastély egyik szobájába. Látott egy festményt amin egy boldog család képe volt. Pislogott egyet, és a függönyt mintha a szél húzta volna be. Ekkor még hidegebb lett. John bejött a szobába, becsukta az ablakot, majd befeküdt Anne mellé.
Anne a fülébe súgta: -John, láttam valamit a kastélyban. Az ablakon át. Egy régi családi képet. Szerinted az a család van rajta, amelyik 1897-ben még a kastélyban élt? Ahol történt az az eset? Szegény gyerekek, még fiatalok voltak, és akkor…
-Anne! Én nem hiszek ebben… Inkább nem alszunk mint, hogy erről beszéljünk?
-Jó, édes! Szeretlek!
-Én is téged, szívem!-mondta John, majd egymás felé fordultak és elaludtak.
Másnap reggel, hajnali 6-kor már fent voltak és készülődtek, 7-kor pedig már elindultak a „Wood Charles-i kísértetkastély” felé.
Mikor odaértek a kastélyhoz, már egy idegenvezető várta őket a kapunál. Öreg, öltönyös ember volt. Szúró tekintete a pár felé meredt. Nem látszott valami megbízhatónak...
Az idegenvezető pár percen el is kezdte a túrát:
-Nos ez itt a híres Wood Charles-i kísértetkastély! A legenda szerint...